Patiala, falu...

Laguerra és csapata megérkeznek a faluba. Ám az töküres, a gyerekek eltűntek. Laguerrának pedig nincs kedve az éjszaka közepén átkutatni a dzsungelt, úgy általában az egész akcióhoz semmi kedve, úgyhogy a kunyhók gyors átnézése után kijelenti, hogy visszamennek az erődbe. Az egyik alkimista ugyan akadékoskodik, hogy Ambrosius esetleg mindenkinek leharapja a fejét, ha a gyerekek nélkül térnek vissza, de a nő felajánlja a lehetőséget, hogy akkor csak menjen, próbálja megtalálni a gyerekeket az erdőben. Elvégre ez egy szabad ország, mindenki megetetheti a szabadon kószáló tigrist. Meg a farkasokat. Meg az óriáskígyókat... Úgyhogy végül a csapat dolga végzetlenül, de szó nélkül felcihelődik az újabb többórás sétához.

Hőseink és a gyerekek persze már mind a fán vannak, és megkönnyebbülten figyelik a távolodókat. Az egyik gyerek azonban megcsúszik, és Mendoza egy ügyes Tarzan-lendüléssel tudja csak elkapni. Sajnos Laguerra meghallotta a gyerek kiáltását, és pisztolyt rántva visszakocog a falu főterére. Ahol meglátja Mendozát a fán, ahogy épp egy gyerekkel lóg a levegőben. Ám ahelyett, hogy lepuffantaná, vagy kiröhögné a kínos helyzetben került navigátorunkat, egy fojtott mosoly kíséretében visszavonul, és eltereli a kíváncsiskodó kíséretét. Persze, csak egy nagy majom volt, semmi más!

Ahogy elmúlik a veszély, mindenki leereszkedik a fákról. Tiszta szerencse, hogy Pedro szeme, mint a sasé, és semmi sem kerüli el a figyelmét... kivéve Estebant, Ziát, és Gunjant, ahogy kiszöktek...

Majombarlang...

Már felkel a nap, mire Indali és a dühös Mendoza megérkeznek a barlanghoz, ahová feltételezéseik szerint Estebanék szöktek. És tényleg. Miután Mendoza meggyőződött róla, hogy mindhárom gyerek egyben van, jól lehordja Estebant, hogy miért nem tud a seggén maradni, mi lett volna, ha felfalják őket a vadállatok, vagy ami még rosszabb, elkapják Ambrosius emberei! Azonban a téma gyorsan elterelődik, hiszen Estebanék megtalálták, amit kerestek: a föld alatti folyót!

Patiala erőd...

Tao éppen rémálmodik: Ambrosius áll az ajtóban egy tálcával, rajta Kokapeti roston sütve, almával a csőrében, körülötte párolt zöldséges rizs... Majd az ágyról legurulva a rémes álom után egy még rémesebb valóságra ébred: Ambrosius tényleg ott áll az ajtóban, kezében egy tálca, a reggelivel. Szerencsére a tálcán nem Kokapeti van, de Taót az sem vigasztalja, ugyanis meglátja, hogy vaj helyett valami barbár margarint és ketchupot kent a pirítósára. Azért legyűri a reggelit, és rezignáltan hallgatja Ambrosius túljátszott szívélyeskedéseit. Ahogy a fiú elpucolja az utolsó szelet parizert, már rohannak is a pincébe, ahol, mint kiderül, egy egész föld alatti gyár van berendezve. Középütt az orichalcon mátrixból csöpög rendületlenül a nyers orichalcon. Amiről Taónak rögtön leesik, hogy bizony, az Badalomból származik, és valószínűleg azért záródott be a város, mert Ambrosius kilopta a mátrixot a demizsonból...

Az utat lifttel teszik meg lefelé, amelyhez egy taposómalomba fogott elefánt szolgáltatja az energiát. Nem árammal, hanem takarmánnyal és füttyel működik.

A gyár mélyére érve Tao kissé fölenged, és már azon kezd morfondírozni, mi mindent lehetne az orichalconból csinálni, mikor meghallja Kokapeti rikácsolását. Épp időben lép közbe, ugyanis a ketrecbe zárt madár őrzésére kirendelt alkimisták éppen készülnek megfojtani, miután már tegnap este óta a Baj van a részeg tengerésszel című nótát kell hallgatniuk, a papagáj előadásában. Kis fogócska után Ambrosius rászól a Taót üldöző csuklyásokra, hogy hagyják a fenébe, majd kiengedi a ketrecből Kokapetit. Tao mostmár végképp lenyugszik, bár kissé bántja az esztétikai érzékét a gyárban dolgozó munkások sanyarú sorsa...

Majombarlang...

Megvan hát a folyó, de túl erős a sodrása. Semmi gond, Gunjannak van egy dugi csónakja, csak el kell cipelni a barlangig. Befogják hát Pedrót és Sanchót, s míg ők a dögnehéz csónakkal küzdenek az erdei csapáson, a Majombarlangban Esteban azon aggodalmaskodik, hogy fene sok őr és alkimista van abban az erődben, Mendozának szüksége lesz erősítésre. Szóval jobb lenne, ha ő is menne. Mendoza azonban lebeszélné erről, nincs ideje egyszerre kardozni, kardozó csajt bámulni, és Estebanra is odafigyelni. Semmi baj, akkor Esteban és Zia menjenek a másik oldalról a Kondorral, figyelemelterelésképpen. Esetleg pár gránátot is felszerelhetbnének rá, amivel majd jól lebombázzák az erődöt... csak éppen egy tűzszerész sincs kéznél... egyik elárulta őket, a másikat meg foglyul ejtette az, aki elárulta őket. Na, mindegy, akkor csak köröznek majd az erőd körül, és úgy tesznek, mintha támadni akarnának. Amint hajnalodik, indul az akció, úgyhogy egyeztetik óráikat: Mendozáék majd pont akkor lépnek be az erődbe, amikor kint a gyerekek megjelennek a Kondorral. Végül befut Pedro és Sancho, Esteban és Zia el, a felnőttek pedig csónakba szállva könnyes búcsút vesznek a folyóparton ácsorgó Gunjantól és a kis ikrektől.

Dzsungel...

Esteban és Zia elérik az Aranykondort. Azonban két csuklyás őrzi. Ami még nem lenne baj, simán elintéznék őket, de sajnos puskáik is vannak. Esteban már indulna vissza Mendozához, hogy küldje oda Sanchót és Pedrót élő pajzsnak, mikor megjelenik a két epizóddal korábban kiszabadított kismajom. Zia kitalálja, hogy nincs szükség Mendozára, csak simán ráuszítja a kiéhezett majomhadat a két alkimistára. Azok ketten ott jól elvannak, anekdotázgatnak, banánt eszegetnek, mikor hirtelen a fákon megjelennek a majmok. Nem, nem a banánjukat akarják: a vérüket! Elkeseredett harc veszi kezdetét a Kondor tetején, közben Zia és Esteban kinyitják a Kondort. Az egyik csuklyás a vízbe zuhanva ugyan észreveszi őket, de szinte azonnal ráveti magát egy-két makákó, hogy letépjék a fülét. Így a két gyerek gond nélkül bejut a gépbe. A kismajom még búcsút int Ziának a szélvédőn át, majd a kezében tartott letépett ujjba jóízűt harap, kiköpi a rajta lévő gyűrűt, s távozik a fák lombjai közé, mielőtt Estebanék felszállnak. Sajnos csak az egyik alkimistától sikerült megszabadulni: a másik még valahogy fennragadt a Kondor tetején, s csúszkálás közben beleszúrja a kardját a szárnyba. Ám hiába, a kard is kicsúszik a kezéből, ő pedig többszáz méteres zuhanás után szétkenődik a földön...

A kard viszont ottmaradt, pont a Kondor szárnyának "ízületében", úgyhogy Esteban nem bír vele manőverezni... Ez baj, valahogy ki kell szedni azt a kardot onnan hajnalig...

Patiala erőd...

Míg Tao azon örömködik, hogy visszakapta a kiskedvencét, befut egy csuklyás egy tálcával, jelentve, hogy elkészült, amit Ambrosius kért. Az nagy-lelkesen odapördül a tálcát tartó alkimista elé, s biztatja Taót, hogy ez aztán már végképp le fogja venni a lábáról. Tao reméli ugyan, hogy egy jó zsíros-szaftos pizza lesz a konyharuha alatt -lehetőleg ananász nélkül-, azonban csalódnia kell... Éppenséggel nem pizza van a tálcán, hanem- két napmedalion. Ugyanolyan, amilyen Estebannak és Ziának. Legalábbis látszatra. Valószínűleg kimaradt belőlük valami, vagy túl sokminden került beléjük, mert hirtelen darabokra hullik mindkettő. Ambrosius pillanatnyi elkámpicsorodás után jól leüvölti a modellezőket, majd a munkálatvezető menedzsert követelve távozik velük. Közben Taónak eszébe jut, hogy nem szórakozni van itt, ideje Athanaos levelét postára adni. Már fent a palotában a fiú összefut az éppen visszaérkező Laguerrával, aki tudomásul veszi, hogy a gyerek végre visszakapta a papagájt. Aztán mindenki megy a dolgára. Tao gond nélkül eléri Athanaos cellájának ajtaját. Ő gyorsan lefirkant két sort a papírra, remélve, hogy valaki tud olvasni a kintlévők közül. Aztán a levél Kokapeti lábára kerül, s tüstént szélnek is eresztik: keresse meg Mendozát, vagy Estebant, vagy Ziát... Sok szerencsét a vadonban! Szükség lesz rá...

Folyt. Köv.

Következő rész>