A leírás spoilert tartalmaz!

Mendoza ismét szembe került Ambrosiusszal. Mivel hősünk nincs éppen a legfittebb állapotban (emlékszünk még, rázuhant egy öttonnás díszfa odalent Sundagattaban, amitől kissé meghúzódott az oldala), így esélye sincs az ellenfelével szemben. De úgy tűnik, kedvelik az őt az istenek, a vulkánistennő biztosan, ugyanis a tűzhányó kilő egy kétméretes átmérőjű izzó lávakövet Ambrosius felé. Őt meg a szerencseistennő kedvelheti: ahelyett, hogy a kő telibe találná és szenes pacnivá kenné, csak lezuhan mellé. Ez el is vonja a figyelmét, míg Mendoza félreugrik a kivágódó pengéje elől. A vulkán mostmár végképp kitörni készül, úgyhogy inkább mindenki jobbnak látja eliszkolni a lehulló kövek, hamu, a felhasadozó talaj, és a szitáló láva elől. Konohanasakuya-hime és Benten-sama erre pacsizhattak egyet.

Hőseink ismét megúszták, ráadásul amint már benn voltak a Kondorban, biztonságban, Mendoza farizomhúzódása is rögtön helyrejön. Bár a kincseket elvesztették, nincs semmi gond, Esteban pont így tervezte. Kitalált egy remek tervet, mégpedig, hogy a Thallios kulcsa minden bizonnyal követni fogja a kristálygyöngyöt, amit Ambrosius zsebre vágott. Így tudják, mikor merre eszi a fene, ráadásul jó eséllyel elvezeti őket oda, ahol fogva tartja Esteban apját. Szóval csak be kell rakni a régi kulcs helyére a tsubát, és a Kondor egyszeribe' nyomkövetővé álik. Méretre éppen belepasszol. Ám mielőtt letesztelhetnék, hogy működik-e a dolog, várnak kicsit, hogy ne érjenek túl közel Ambrosiushoz, és főleg az iránytűjéhez, ami rögtön jelezné a Kondort. (Ezek szerint a kulcs messzebbről is érzékeli a gyöngyöt, mint az iránytű a szép nagy darab orichalcon-madarat. Ezt bevéssük a naplóba!) Míg adnak némi előnyt a hajónak, addig is ellátogatnak Yoshihoz egy tea és helyzetjelentés erejéig.

A kis háznál Yoshi éppen az összedíbolt kertjét próbálja rendbe hozni, valamint Mariko is ott sertepertél. Egyszercsak befut a három gyerek, és míg Zia és Mariko boldogan összecsókolóznak, Tao kis híján kap egy fejbekólintást a gereblyével, amikor majdnem beletapicskol a frissen megigazított homokkertbe. Végül a társaság bevonul a házba teázni és elmesélni, kivel mi történt. Yoshinak, a gyerekek történetét hallva a tenger alatti városról, és a sok utsuro-bunéról még az sem szegi jókedvét, hogy az unokáját, Ichirót hadba vitték a konkurens Ito klán elleni harcba. (Ugyanis a repülő masinák kicsúsztak Shimazu mancsai közül, s ettől kissé morcos lett. Ráadásul a katanáját is ellopta valami szégyentelen gazember. Ígyhát azok viszik el a balhét, akik éppen kéznél vannak. Sajnos, senki sem tanította meg a nagyúrnak, hogy aki háborúzik, az a legnagyobb barom.) Szóval pillanatnyi elkomorulás után mindenki gyorsan elhessenti az Ichiro miatt érzett felhős gondolatait, és folytatódik a vidám társalgás. (Úgyis Mariko a kedvenc, ez már rég' nyilvánvalóvá vált.) Kokapeti se marad ki a jóból, Tao őt is megkínálja a gyanús zöld löttyel, mint Ivan Vanko a papagáját vodkácskával. Lehet, hogy Kokapeti is inkább a vodkát preferálná. Végül a gyerekek fölszedelődszködnek, és visszatérnek a Kondorhoz.

Most ugrik a majom a vízbe, ugyanis Esteban a régi slusszkulcs helyett végre belepróbálja a Thallios kulcsát a Kondorba. A Kondor kicsit tölti az információt, Tao meg már épp kétségbe esne, hogy mégse jön össze a dolog, mire a kulcs befejezi a töltést, és a madár felemelkedik. Csak épp nem repül valami simán, valami nincs rendben. Esteban aztán rájön, hogy valószínűleg fordítva tette be a kulcsot, így rögtön ki is veszi, mire a Kondor elkezd zuhanni. Kis kavarodás után végre visszakerül a kulcs a helyére, és a Kondor is egyenesbe áll, mielőtt megint a tengerbe csapódna. Kisvártatva rá is áll a gyöngy irányára, hőseink meg szusszanhatnak egyet, és élvezhetik a panorámát, míg az Aranykondor autopilótája kormányoz.

A repülő hajó és mit sem sejtő utasa végül több nap és néhány vargabetű után megérkezik az indiai Patialába, ahol Ambrosius szektája tagjai várják tárt karokkal a mesterüket. Ő pedig át is adja a helyi brigádvezetőnek a koronát és a gyöngyöt, hadd vigye őket biztonságos helyre, majd rögvest a felséges maharadzsa színe elé siet. Mint kiderül, szegény öreg uralkodó  borzasztó mirgénnel küszködik, és már az összes aszpirint elfogyasztotta, amit Ambrosius legutóbbi látogatásakor hátrahagyott neki. Alkimistánk sajnálkozva gyorsan előkotor a táskájából egy üveg jóféle transzilvániai házipálinkát. Az mindenre jó. A maharadzsa azonnal fel is hajtja, ám neki aztán nem a gyenge pancsolt piákhoz szokott a szervezete, és nem ilyen stampedli mennyiséghez (ezt az asztalkán álló jókora méretű üres demizson is tanúsítja), még legalább fél percig jár a szája, mire szép nyugisan elszundikál. A testőrség kapitánya kissé rosszallóan szemléli az eseményeket (bizonyára megcsapta a pálinkaszag), de aztán ráhagyja a dolgot, nagyfiú már a maharadzsa, tudja mit csinál...

Közben a brigádvezető -becsületes nevén Helvetius- leslattyog a pincébe a gyönggyel és a koronával, és nem túl kíméletesen behajítja őket egy széfbe. Ahol valami rejtélyes oknál fogva ott virít a Mu piramis... Hmmm... Szóval ahogy az öreg szaki becsukja a mackó ajtaját...

...Estebanéknál a kulcs elveszíti a jelet. Talán Ambrosius rájött, hogy átverték? Mindenesetre leszállnak, úgyis közeledik a napnyugta. Esteban ügyesen le is teszi egy kis tó közepére a Kondort, az egyetlen sík terepre a dzsungel közepén. Mendozának már nagyon ki kell mennie, úgyhogy sebtében figyelmezteti a többieket, hogy maradjanak csak ott, ahol vannak, együtt. Ha jót akarnak! Aztán indokolatlanul gyors sprinttel eltűnik a fák között. Ám már mindenki éhes, és Pedro és Sancho horgászakciója nem kecsegtet sok sikerrel. Pláne, hogy bokáig érő vízben nem valószínű, hogy ötcentis halnál nagyobbat találnak. Úgyhogy a gyerekek, szokás szerint magasról tojva arra, amit Mendoza mondott, bevonulnak az erdőbe valami gyümölcsöt keresni.

Ambrosius a kastély egyik üres folyosójának ablakaiból csodálná meg a naplementét a dzsungel fölött, mikor az egyik szektás előugrik a semmiből, és a képébe hajolva ráhozza a frászt. Úgy tűnik náluk ez egyfajta hagyomány. Miután elmúlik a hirtelen ijdetségtől fellépő pitvarfibrillációja, megérdeklődi, mi a helyzet. A csuklyás (hangjából ítélve nő) közli: sikerült összeszedni a helyi semmirekellő parasztokat, hogy azok végezzék el a munkálatok piszkos részét. Igaz, az őrség tagjai nem nézik jó szemmel, hogy ezeket a koszos súdrákat behordták a várba, de a maharadzsának nem volt ellenvetése. Szóval minden remek, ennek örömére Ambrosius tesz egy látogatást Athanaosnál.

Esteban apját a kastélyban tartják fogva, embertelen körülmények között: egy üres, szűk, hideg cellában, ahová egy marék szalmát se vetettek be neki, amire leülhetne, s amit még a patkányok is messzire elkerülnek; az apró ablakon alig jut be némi fény, ráadásul magasan is van, hogy a fogoly véletlenül se lásson ki; enni is csak olyankor kap valami hideg maradékot, ha éppen eszébe jut valakinek...  ja, nem, hoppá, asszem összekevertem valakivel. Szóval Athanaos egy luxuslakosztályban van elhelyezve, körülvéve minden földi jóval, amit csak el lehet képzelni: a falon polcok, tele mindenféle könyvekkel, füzetekkel; az ízléses faragással díszített mahagóni asztalon frissen hegyezett toll, valódi indiai tinta, bőrkötéses napló; a fal művészien megalkotott lambériával van körberakva, a sarkokban szemgyönyörködtető díszoszlopok, a földön perzsaszőnyeg (most épp a tisztítóban van), az ablakon rózsaszín organzafüggöny; szerte a falak mentén mindenféle léniák, papírok, nehogy a fogoly véletlenül unatkozzon. Még madárkalitka is van, de a madarat eltávolították, mert a füttyögése zavarta Athanaost a délutáni sziesztában. A sarokban felfedezhetjük az óriási fokhagymakapszulát is, amelyben hősünket ideszállították, s a szemfülesek már rájöhettek, hogy ez nem csak afféle díszlet: valamiféle löttyel van megtöltve, amelyben Athanaos az égési sérüléseit, és egyéb betegségeit gyógyítgatja, s ami, bár cseppfolyós, lehet benne lélegezni (akárcsak a Neon Genesis Evangelion robotjaiban, vagy a Final Fantasy X blitzball pályáin használatos folyadékban). Még a padlót is átfúrták a kedvéért, hogy az apparátust az egy szinttel lejjebb lévő energiaforráshoz tudják csatlakoztatni. Maga a fogoly éppen Kalyana Malla indiai szerző frissen megjelent remekművét olvasgatja, amikor Ambrosius, mit sem törődve azzal, hogy a másik éppen elfoglalt, berombol a szobába, és csak mondja a magáét. Athanaos próbál az olvasmányára koncentrálni, mivel még be akarja fejezni az adott fejezetet, mire megjönnek a szórakoztatására odarendelt táncosnők. De végül a megzavart könyvmolyok türelmetlen mozdulatával becsukja a könyvet, és próbálja elhessinteni Ambrosiust, aki épp lelkesen magyarázza, hogy megvan a harmadik Aranyváros. Aztán csak a miheztartás végett megkérdezi, hogy Esteban jólvan-e, amire végül nem kap választ, de ahelyett, hogy a jókora nyomdatermékkel alaposan fejbeküldené a vigyorogva távozó Ambrosiust, csak lemondóan sóhajt egyet. 

Eközben a gyerekek eltévedtek a dzsungelben, ahol Szürke Testvér és falkatársai éppen rákezdtek az esti dalukra. Ráadásul a sötétben rejtélyes, apró árnyak is mozognak. Valami olyasmik, mint A múmia visszatérben a kannibál zombi-pigmeusok. Nosza, a gyerekek nyakukba szedik a lábukat, szerencsére semmi olyan csapda nem áll az utukba, mint a fent említett filmben (csak egy hanyagul eldobott háló, amit röhögve kikerültek). Menekülés közben beérnek egy elhagyatott faluba, ami nemhogy biztonságérzetet adna, hanem még parábbá teszi a hangulatot. Valószínűleg a törpezombik már minden falusit elfogyasztottak. És most Estebant, Ziát és Taót is sarokba szorították...

Mendoza, elvégezve a kisebb-nagyobb dolgát az erdőben, visszatért a Kondorhoz. Azért, optimista lévén hozott pár ványadt ágacskát, hátha kell tüzelőnek. A gyerekek azonban sehol, Pedro és Sancho azóta is halakat keres a sekély pocsolyában. Egy árny azonban rájuk is leselkedik a dzsungel szélén, Mendoza rögtön utána veti magát. Rövid üldözés után utol is éri, el is kapja, mire az árny vérfagyasztó sikolyt hallat...

Folyt. Köv.

Következő rész>