A leírás spoilert tartalmaz! Szinte mást nem is...

India, Patiala falu...

Már rég' felkelt a nap, mire Esteban méltóztatik előkecmeregni. Na, ja, nem mindennap adatik meg neki, hogy teljes létbiztonsággal aludjon el...

A barátai -és a falu összes többi lakója- viszont sokkal pörgősebbek, Zia elefántidomítással foglalja el magát, Tao meg csak úgy hesszel a faluban, míg Estebanra várnak. Az a terv, hogy újra felkeressék az emléktemplomot, ezúttal nappal, és alkimistamentesen. Ám hiába várnak, Esteban kerekperec kijelenti, hogy ő most az apjával szeretne maradni. Taónak erről eszébe jut, hogy ha már ennyi szabadidejük van, jó lenne, ha kifaggatná Athanaost Ambrosius piszkos múltjáról, mi a gyenge pontja, mire allergiás, milyen fóbiái vannak, stb. Ha már ugyanabban a pincezenekarban játszottak, biztos tud róla ilyesmiket. Esteban már-már felfortyan, hogy az ő apja ugyan nem volt egy koszos pincemuzsikus, amikor Athanaos- aki közben mögéjük settenkedett- kijelenti, hogy bizony úgy van, ahogy Tao mondja. Dehát, fiatal volt, kellett a pénz...

Nagyon noszogatni sem kell, elkezdi magától mesélni, hogy hajdan ők hárman -mármint Ambrosius, Laguerra és ő- elválaszthatatlanok voltak, s amint összeszedék az utazáshoz szükséges, nem kevés összeget pinceklubokban és magányos özvegyek szalonjaiban való fellépéskor, valamint megkapták a kutatásokra szánt királyi támogatást, rögvest nyakukba is vették a világot. Lehetőleg, mielőtt a király számon kéri, hol a pénze... Így kerültek ide, Patialába, ahol is felfedezték az emléktemplomot, s annak rejtélyes feliratait. Mivel idejük, mint a tenger, a falusiak meg úgyis szinte ingyen etették a csinos európai fiatalembereket, szép lassan megfejtettek részleteket a feliratokból. Többek között itt találkoztak először az Aranyvárosokról szóló feljegyzésekkel. Végül valahogy kiokoskodták, hogy az Aranyvárosok utáni keresést jobb lenne az Újvilágban kezdeni, úgyogy felcihelődtek és elindultak Amerikába. A történet többi részét pedig fedje jótékony homály... Az emlékek felidézése közben pedig vethetünk egy pillantást a három suttyó suhancra is: Athanaos, a felbujtó okostojás; Ambrosius, a hiperaktív mindenlében-kanál; és Laguerra, aki leginkább csak a többiek cuccát cipeli. Biztosan ő volt a dobos. (Megjegyzem, Athanaos nemcsak, hogy legalább ötvenévesnek néz ki, de t'án neki van a leggonoszabb képe hármuk közül...)

A gyerekek leesett állal hallgatják Athanaost, majd Tao észbekap, hogy akkor jó lenne minél előbb kitalálni, hogy mi az, amit Ambrosius már réges régen megfejtett a feliratokból. Úgyhogy Ziával elpucol az emléktemplomhoz, míg Esteban Athanaos körül lábatlankodik.

Mendozáék sem unatkoznak, míg Sancho és Pedro azon morfondíroznak, mit is kezdjenek a hirtelen jött gazdagsággal, Mendoza inkább visszatérne a tengerre. Lehetőleg olyanra, amin nincsenek taknyos kölykök...

Athanaos és Esteban közben körülnéznek a teljesen épen maradt laboratóriumban(!!!), s kiderül: minden megvan hozzá, hogy Athanaos elkészítse a gyógyszert, amitől megszűnik az idegesítő krahácsolása. Na, meg talán a maszkot is leveheti egy idő után. Hamarosan Tao és Zia is befutnak, és elmesélik, mit sikerült kihámozni az emléktemplom felirataiból. Bár hiányzott belőle egy darab (amit a barbár csuklyások lefaragtak), Tao tudott vetni rá egy pillantást, s így már összeállt a szöveg: a következő állomásuk egy Akkád nevű hely, ahová is a hajdani naacalok elrejtették az utolsó mu hercegnő, Rana'Ori fátylait. Athanaosnak azonban dunsztja sincs, merre lehet Akkád. De talán egy régi barátja és lomdílere tudja: bizonyos Waga Fayat, aki Hormuzban él. Úgyhogy irány Hormuz, majd Mendoza, a világ legjobb navigátora (illetve az egyetlen, aki kéznél van) elkíséri őket oda. Hogy azért mégse tűnjön túl haszontalannak, Esteban apja azt még elárulja, hogy a naacalok hajdani mu tudósok. Olyanok, mint Tao...

Mendoza nem is tiltakozik a feladat ellen, a maharadzsa kölcsönad neki pár épen maradt térképet, amik segítségével belövi, merre induljanak, hogy elérjék Hormuzt. Esteban ugyan egy darabig makacskodik, hogy ottmaradna az apjával, míg az fel nem gyógyul, mire Athanaos előveszi a legnyálasabb rádumálós szövegeit, hogy miért is NE maradjon ott (láb alatt) a gyerek. Hőseink hát könnyes búcsút vesznek indiai barátaiktól, s útnak indulnak a mesés kelet (illetve ezúttal nyugat) felé. Várja őket az ezeregy éj!..

Hormuz

Zarest és Laguerrát persze máris ott eszi a fene. Gonosztevőnk megint a régi jólbevált módszeréhez folyamodik: lezsírozza a helyi kormányzót, így szabadon garázdálkodhat- legálisan. Többek között Mendozát is elintézheti fényes nappal, az utcán, ha éppen úgy tartja kedve. Sőt, rábeszéli a kormányzót, hogy a katonáit is vesse be a jó ügy érdekében. A kormányzó ugyan húzza kicsit a száját, de azonnal felderül az arca, mikor megpillantja a ládányi aranyat, amit fizetségül szántak a szolgálataiért.

Zaresnek mostmár egyéb dolga nincs, mint a szállásán hátradőlni, és baklavát majszolni, míg a Kondor-csapat meg nem érkezik. Mert természetesen számít rá, hogy előbb-utóbb megérkeznek. Laguerrának azonban nem fűlik a foga a ragacsos arab édességekhez, inkább szorgosan rója az utcákat, hogy kondiban maradjon.

Időközben kiköt a portugál hajó is -kicsi a világ...-, amely még Kagoshimából indult el, fedélzetén Gaspard pajtással. Menne ő még tovább, ám a kapitány majdhogynem páros lábbal rúgja le a hajóról. Ígyhát Gaspard elindul, hátha talál olyan hajót, ami hazavinné Európába. Ám hajó helyett inkább az arra sertepertélő Laguerrán akad meg a szeme, s követni kezdni. Ám Laguerra nem vevő Gaspard hülyeségeire, rövid szóváltás után a nő behajítja hősünket a káposztásember portékái közé, majd távozik.

Valahol máshol...

Mint kiderül, hiába híres-nevezetes valaki, és hiába kereskedik már száz éve Hormuzban, még mindig akad olyan része a városnak, ahol hírét sem hallották. Hőseink hiába keresik Waga Fayatot, mindenki csak a fejét rázza a neve hallatán. Bár az is lehet, hogy nem tudnak spanyolul. A nagy keresés hevében Mendoza kiszúrja Laguerrát – akit amúgy mindenki más megbámul, hiába, nők nadrágban még jó négyszáz évig ritka látványnak számítanak- s követi őt egy gyanús, sötét kocsmába. Mivel Mendozának kissé homályos, de mindenképpen rossz emlékei vannak az ilyen félreeső helyekről, kissé feszengve várja, mit is akar tőle a nő. Ki tudja, talán még mindig pályázik valaki a májára... Kis évődés és pár pohár arak után kiderül, hogy Laguerra csak figyelmeztetni akarja őt, hogy óvatosan mászkáljon az utcán, ugyanis Zares már rá is állította a helyi kormányzó katonáit. Mendozának már-már felderül az arca, na, nem a katonáknak örül ennyire, hanem hogy talán a senorita csapatot kíván váltani. Azonban Laguerra csak a tartozását akarja leróni a figyelmeztetéssel, amiért Mendoza futni hagyta Patialában. Még egy-két ilyen és teljesen belezavarodnak, hogy ki tartozik kinek szivességgel...

Míg Mendoza gondolataiba merülve kénytelen egyedül iszogatni tovább, a gyerekek továbbra is Waga Fayatot keresik. Hirtelen az egyik sikátorból előugrik egy csatakos hajú, piszkos kis utcagyerek, és elragadja Zia medálját. Hőseink utána vetik magukat, és bár Aladdin sokkal jobban ismeri a környéket, és a tetőkön futkosásban is jóval tapasztaltabb, hamarosan utolérik egy udvarban. Ahol legalább húsz rosszkinézetű, felfegyverzett beduinnal találják szembe magukat...

Folyt. köv.

Következő rész-->